De nem csak ez a baj. Az 5,5-ös ösztöndíjátlagra 13 180 forintot
fizetnek havonta. Ez 250 kilométerre elegendő benzin – tehát egy hetet
sem járok vele iskolába, és már üres a tank.
h i r d e t é s
A
Csikós meg a Winkler együttes erővel szopatnak. Szerintük a járműparkom
frissítése, hát nem akarnak megbántani, de kissé döcögősre sikeredett.
Az elmúlt félévben teljesen meggyőződtek róla, hogy ilyen tesze-tosza
kis bög vagyok (Nem igaz! Lelkesen támogattuk a próbálkozásokat, és
kitűnően szórakoztunk a szerző cikkein. - a szerk.). Persze a Csikós
már akkor lúzernek tartott, amikor teljesen ismeretlenül, egy cikkét
félbeszakítva belezuhantam a mellette heverő, nem tudom kihez tartozó
székbe. Először jártam a szerkesztőségben, még az Árpád úton voltak,
költözés előtt. „Kell egy 126-os, nyisd a használtautót! Egyébként
Gábor vagyok, majd írok motorokról, azt, hogy te ki vagy, azt tudom –
nézd, azt a kéket néztem ki négyszázezerért.” Nem vett komolyan. Azt
hitte, valami álmodozó jött, aki villog egy kicsit a mercis vonallal,
hogy beljebb kerüljön. Pedig akkor már évek óta SEC-re fájt a fogam,
csak a sok motorgumi, rugóstag, pályabérlet és totálkárból újraépítés
rendre vákuumba zárta a malacperselyem belét. Most pedig itt van a
kertben, meg lehet nézni: Mercedes-Benz W126 500 SEC. Metálszürke,
automata, bőrös, klímás, itt-ott kisebb, máshol nagyobb rohadásokkal,
elektronikai anomáliákkal, beázó tetővel. Csikós szerint végre az én
karéj kenyeremet is kiglettelték szarral: én pedig minden cseppjét,
minden molekuláját egyenként emésztem, hogy hosszan élvezhessem.
Kollégáim egyébként tévhitben élnek, de még mekkorában. Ennél sokkal
gyorsabban szoktam bármilyen baromságba beleugrani – a Honda eladása és
a W124-es kupé meg nem vétele szerencsétlenségek egybefűződő áramlata
volt, ami elsodorta az amúgy józan eszű, de a kelleténél mindig egy
kicsivel hiszékenyebb, és jobb indulatú egyetemistát. Persze. Ezek
ketten nem láttak, amikor a CBR-t megvettem. Az év legnagyobb esőzését
mondták arra a napra, kilenc fokot; én meg törött csuklóval, víztől
málló gipszben, pulcsiban verettem a versenymotort egy olyan úton, amit
nem hogy a navigáció, de még a helyi önkormányzat sem ismert. De
tetszett, működött, nem tököltem, megvettem. Így visszagondolva ez a
történet sem túl vonzó, de az elmúlt fél évhez képest még mindig a
járművételi csúcsformámban voltam 2008-ban, amikor ez történt. Bízok
benne, hogy egy korszak lezárult. Bár ebben nem bízni kell, mert az,
hogy megvettem életem első autóját, tényszerűen lezár egy korszakot:
remélni azt kell, hogy egy jobb jön utána. Winkler fuldokolva röhögött:
írja meg az Ender, hogy autót vett – a régi szopásoknak vége, új
szopások jönnek címmel. Na, pont ez elől kéne félelmetes fondorlatokkal
elmanőverezni: azonban a többség szerint egy huszonhat éves
Mercedesszel ez inkább lesz kőkemény kihívás, mintsem reális vállalás,
ahol a hit és a remény elég lehet a győzelemhez.
Hozzáteszem, a mostani, hónapokon keresztül tartó autó nélküli
dekkolásnak elszenvedő alanya voltam, nem pedig okozója. A CBR-rel
kokettáló, majd végül a menekülő utat választó pszichopata, és a többi,
a végén már megszámlálhatatlanul soknak tűnő konzumidióta pont arra
volt jó, hogy kínomban saját magamat vettem hülyére minden egyes héten.
Mert öt-hat naponként legalább egy ember beígérte magát, mint biztos, a
szándékától imával, kaszával és atomrombolóval sem eltántorítható,
készpénzes vevő. Ilyenkor mindig belobbant a bennem takarékon égő
merci-láng: pár nap alatt felemésztett, majd beleköpött a hamuba, mint
holmi égéstermék. Olyan voltam, mint egy kiadós disznótoros és
alkoholabúzus talaján kialakult heveny hasnyálmirigy gyulladás, amikor
saját magát emészti a szerv.
Közben már itt volt ez a szürke
W126 SEC. Láttuk Bendével, hogy nem makulátlan, de meg voltunk veszve
érte, én legalábbis biztosan – Tibby azóta másképp emlékszik: ő már
akkor megmondta, hogy egy rakat trágya. Pedig nem így volt. Ültünk
novemberben a 126 bőrülésein, fűtöttük őket, mert menő mercisek
voltunk, miközben az eladó türelmesen várta, hogy legyen valami; és
Bende azt mondta, muszáj megvennem. És akkor még egyáltalán nem mondta,
hogy szar. Érdekes, most megint körüldong engem, mint a méhecske, hogy
hol a SEC kulcsa. El tudják képzelni Bendét, mint a bibéhez dörgölődző
döngicsélő kis méhecskét? Pedig ha SEC-ről van szó, egészen más arcát
veszi elő a jó cégvezető.
De az a lehetőség elment – egy hét alatt áron alul sem tudtam eladni a
Hondát. Alig bírtam aludni, erre a mai napig emlékszem. A Csonti Car
nevű vesztőhelyen ajánlkozott egy cserelehetőség: volt egy kék 126 SEC.
Második szériás, kék, plüssel, tempomattal, az 500-as motorral. Kár
volt megnézni. Az eredeti szürke színét már valószínűleg itthon
festették át kékre, de nem volt rajta ép elem. A motorháztető díszrács
alatti része kettétörve, hegesztési nyomokkal: hólyagosan,
embermellkasnyi területen rügyezve. A hengerek fele nem járt, csúnyán
váltott, rángatott, kickdown nem működött, az övelőreadó automatika
meghalt, ahogy sok minden más is. A belső kárpitozás amatőr munka, a
hátsó üléssor nem eredeti, de az egész úgy szét volt szakadva, hogy a
szivacsok maguktól hullottak ki a réseken. Talán még a fejem is
megfájdult a látványtól – ezt az autót utoljára Ben Hur használta a
híres római szekérversenyen, talán a vért is elfelejtették letakarítani
az aljáról. Tényleg azon csodálkoztunk, hogy lovak, páncélok, és egyéb
kellékek nem kerültek elő abból sok köbméteres üregből, ami a
háttámlából tátongott kifelé az utastérbe. Azóta is árulják, január óta
százezrekkel drágábban – most épp kerek egymillióért. Tán múzeumot
akarnak nyitni – de biztos nem közlekedésit.
Gyorsan
kivertem a fejemből. Hazafelé habzó szájjal daráltam Bendének a
telefonban, ő meg csak röhögött. Mert ő megmondta, hogy az a Merci nem
lehet jó autó. Még szerencse, hogy nem tudtam belőle kierőszakolni,
hogy eljöjjön – különben még most is ezt hallgatnám tőle. Volt még egy
SEC Debrecenben: viccnek is gyenge százötvenezer kilométerrel, gázzal,
vonóhoroggal, török fakormánnyal, rózsafa váltógombbal. Az eladó már
egy éve hirdette: a derékig érő fűben fotózta le két traktor és egy
kombájn társaságában. Nem mertem. Még csak telefonálni sem. Viszont
most nézem, ezt azóta elvitték.
Nagyjából ekkor jött be a 124-es vonal. Az őszinte Bende győzködött,
hogy a 126 nem lenne jó: mert drágák hozzá az alkatrészek, kizabálja a
belem is, ellopják, megkarcolják, háromszázezer egy lökhárító, utálni
fogom, ő is megtört ebben. A Csikós hajtott, hogy legyen 126, hiszen az
álom, minden más csak pótlék. Ráadásul ő befürdött már a 124-gyel,
felejtsem már el ezt, de tényleg. Számára a 126 volt az utolsó
használható Mercedes, amire még autóként tekint. Dilemmában voltam, de
a pénztárcám az olcsóbb, W124-es részmegoldás felé terelt.
Akkor jött a képbe a 3000 köbcentis, 24 szelepes kupé, a gyönyörű béllel, az össze-vissza járó, de szép hangú motorral. Amiről végül kiderült, hogy alvázszám átvágott, és amitől azóta is fáj a fejem, ha rágondolok. De menni kellett tovább.
